A magyar művészettörténet egy kiemelkedő egyénisége, a történelem legsötétebb félelmeit túlélő nő, tudatos útkereső és úttörő. Ország Lilit sokféleképpen lehet jellemezni, az MNG pedig most arra vállalkozik, hogy kiállításával minél több oldalát, és természetesen műalkotását megmutassa az ismert és elismert festőnek. A tárlaton nem csak a legfontosabb, klasszikus művek láthatóak, de olyan elgondolások is megvalósulnak, amelyek a művész eredeti, máig sehol nem látott koncepcióit hívják életre.
A Magyar Nemzeti Galéria, folytatva a magyar művészet meghatározó egyéniségeit feldolgozó kiállítássorozatát, Ország Lilinek (1926–1978), a modern magyar művészet egyik kiemelkedő alakjának életművét mutatja be. A több mint háromszáz művet felvonultató kiállítás két különlegességgel is szolgál. Egyrészt – eddig még soha nem látott módon – hazai és külföldi analógiákkal, Bálint Endre, Vajda Lajos, Paul Delvaux, Giorgio de Chirico, Vieira da Silva, Toyen és Zoltan Kemeny műveivel párhuzamban szemlélteti a művész látásmódjának alakulását.
„A falak bennem vannak” – mondta Ország Lili, s egész munkásságában egy szerzetes türelmével és megszállottságával örökítette meg belső világának minduntalan előtűnő falait. Bár 1944 tavaszán a koncentrációs táborba tartó szerelvényről megmenekült, a félelem és szorongás addigra már örökre beleivódott a tudatába. A Képzőművészeti Főiskola elvégzése után ösztönösen kereste a „saját ügyét”, s rá is talált a falakra mint témára. A magyar festészetben szinte példa nélkül, a klasszikus szürrealizmus hangján szólaltak meg vallomásai. Ország Lili a magyar szürrealizmus történetének legkiemelkedőbb műveit alkotta meg az 1950-es évek közepén.
A kiállításon az Ország Lili művészetét ért hatások érzékeltetésével, az analógiák párhuzamba állításával válik igazán világossá festészetének eredetisége és egyedisége. Ország Lili a gettó falától jutott el a jeruzsálemi Siratófalig. Végigkövethető a fejlődés, ahogy a főiskola utáni időkben festett individuális falaktól a városfalak képein át jut el a Panaszfalig, s onnan a Labirintus faláig.
A művész alkotói korszakainak sorát követő kiállítás első nagy egységét az 1952–1955 közötti Korai képek alkotják. 1955–1957 közötti évei az Ortodox szürrealizmus jegyében teltek. E korszak fő motívuma a fal, a téglafal, ebben az egységben láthatók analógiaként Giorgio de Chirico, Paul Delvaux és Toyen művei. Későbbi utazásai során orosz és bolgár kolostorokban találkozott a pravoszláv ikonokkal, s ezek hatása érzékelhető a következő, ún. Ikonos korszakának művein (1958–1959 között). Ország Lili az 1950-es évek közepén, első festményeivel egy időben kezdett el montázsokat készíteni. Montázsainak alapanyagát fotók, reprodukciók, régi könyvillusztrációk, szemléltető ábrák kivágott részletei adták, csakúgy, mint Max Ernstnél, aki felfedezte a montázst a szürrealizmus számára. A montázsok végigkísérték pályáját, fontos szerepet játszottak a kompozíciók előkészítésében, olykor festmények előképéül szolgáltak. A külön kiállítási egységben bemutatott montázsai gazdagítják a művészi pálya egyes korszakainak képét.
A rég eltűnt városok nyomait idézik az 1960–1965 között készült Városképei. Az 1960-as években a prágai zsidó temető sírköveiben találta meg azokat az „építőköveket”, melyekkel megalkothatta képzeletbeli, a lelkében és emlékeiben élő városainak alaprajzait.
Ebben a korszakában alakul ki senki máshoz nem hasonlítható egyéni kifejezésmódja. 1965-től jelenik meg festményein az írásjel, a betű, ami egyszerre mementó, szakrális kifejezés, üzenet egy letűnt korból, töredék, a pusztulás hírnöke. Ez alapján teremtette meg 1966–1969 között az ún. Írásos korszakát, melynek jellemzője a szürke, barna színvilág, a faldarabokon ókori világok feljegyzéseivel, rejtélyes héber vagy annak látszó betűkkel, írásjelekkel.
1972-ben Ország Lili két nagy méretű, összegző művet fest, a Minden titkok kapuja és a Múltba nyíló kapuk című ikonosztázokat, melyeken már megjelenik új, szinte névjegyszerűen azonosítható motívuma, a nyomtatott áramkör. A kommunikációs szimbólumnak is tekinthető sajátos motívum egyszerre civilizációs jelkép és labirintusra is emlékeztető forma. Ez az a formavilág, ami nagyszabású festménysorozatának, a Labirintusnak is alapmotívumát képezi. A fő művének tekinthető Labirintus-sorozatot 1974- ben kezdte el festeni. A kezdetben még színes sorozat utolsó művei már feketébe borulnak.
„Ez az én labirintusom, ezen végig kell mennem, s én úgy megyek rajta végig, hogy megfestem. Borzalmas kín, de itt nem lehet megalkudni… ezt be kell járni.” Ország Lili haláláig festette a sorozatot, míg utolsó, fekete képével szinte rázárult a labirintus kapuja. A sorozat alapötletét az ádámosi templom 1526-ban készült, festett kazettás famennyezete adta. A mennyezet kilenc tábláját a kiállításon is bemutatjuk.
Ország Lili a sorozat bemutatását úgy képzelte el, hogy ezek egyszer „sűrűn egymáshoz komponálva kapják meg valódi értelmüket”. Ez azonban csak halála után valósult meg, amikor 1980-ban a Budapesti Történeti Múzeumban építették fel a labirintust a művész útmutatásai szerint Deim Pál közreműködésével. Azóta nem láthatták a nézők a sorozatot, aminek egyes képei különböző gyűjteményekbe kerültek. Most e kiállításon Ország Lili elképzelésének megfelelően felépült a teljes, több mint ötvendarabos Labirintus. A műveket a kiállításon a költő-barát Pilinszky János Apokrif című verse értelmezi, mely Alföldi Róbert előadásában hallható.
A tárlaton Ország Lili életébe is igyekeznek bepillantást nyújtani, fotókat és dokumentumokat mutatnak be utazásairól, leveleken, fényképeken keresztül ismerhetjük meg barátait, mestereit (Róbert Miklóst, Bálint Endrét, Pilinszky Jánost), illetve első gyűjtőit (Rácz Istvánt és Kolozsváry Ernőt).
A kiállításhoz reprezentatív katalógus készül, amely – korábban nem közölt dokumentumfotókkal és csaknem kétszázötven reprodukcióval illusztrálva – jelentős szerzők tanulmányain keresztül ismerteti a művész különböző alkotói korszakait.